A disszertáció a mai republikánus politikafilozófusok liberalizmussal szemben szegezett kritikáit vizsgálja meg, és az az állítás mellett érvel, hogy ezek a kritikák jelentős részt eltúlzottak, mert hamis liberalizmus-képre építenek. A vitának mindenekelőtt három része van: az első a szabadságról és az egyenlőségről szól, a második a demokráciáról, a harmadik pedig a politikai közösségről. A mai republikánusok többsége – köztük Philip Pettit, Quentin Skinner és mások – úgy vélik, hogy a republikánus elmélet jobb szabadság- és ezzel összefüggésben egyenlőség-elmélettel rendelkezik, mint a tágan értett liberalizmus, adekvátabb demokrácia-képe van, és a társadalom megfelelő közösségi integrációjáról is védhetőbb nézeteket képes nyújtani. A disszertáció következtetése szerint ezek a vélekedések nem feltétlenül megalapozottak, de legalábbis nem általában véve azok. Pettit, Skinner és követőik pontosan azzal hibáznak, hogy a vita kedvéért túlságosan általánosítják az ideológiai ellenfeleik nézeteit, és lekicsinyítik a liberális elméletben rejlő potenciált. Valójában többnyire ez utóbbi elméletből is kihozhatók ugyanazok az álláspontok, amelyeket a mai republikánusok képviselnek. A három vitatéma esetében nem mindig ugyanaz a republikánus elmélet limitációjának oka. Először is, hiába másmilyenek a republikánus és liberális szabadságeszmények, ennek a szélesebb elméleti kontextust tekintve nincsen nagy jelentősége. A republikánusok dominancia-ellenes megfontolásai a liberalizmustól sem mindig idegenek. Csak éppen másik „címke” alatt futnak. Ezek az autonómia, de meg inkább az egyenlőség-elv. Ezekre hivatkozva a liberális elmélettel is kritizálható a domináló hatalom. Másodszor, a mai republikanizmusnak két fő demokráciaelméleti irányzata létezik: az egyik az intézmények fontosságát hangsúlyozó, általában „neorománnak” nevezett koncepció, a másik a néppárti irányzat. Mindkettőnek az a célja, hogy „participatívabb” alternatívát nyújtson a „deficitesnek” vélt liberalizmussal szemben. Bemutatom, hogy ez csak a néppárti irányzatnak sikerül. Valójában a neoromán demokráciaelmélet: sajátos fajta liberalizmus. Harmadszor, áttekintem, hogy a republikánusoknak milyen elképzeléseik vannak a közösségi integrációról, annak jellegéről, céljáról és hasznáról. Látni fogjuk, hogy akár az egalitárius és demokratikus elképzeléseik, ezek sem mindig mutatnak túl a liberális elméleten.