Harold Lasswell klasszikus meghatározása szerint a politika azt jelenti: „ki mit, mikor és hogyan kap meg”. Különösen érdekes ez a kérdés, amikor arra fókuszálunk, hogy azon szereplők, melyek funkciója az alárendeltség, milyen befolyással rendelkeznek. A disszertáció ennek vizsgálatára vállalkozik: a radikális jobboldali ellenzék törvényalkotásra gyakorolt hatását elemzi a 2010-2018 közötti Jobbik példáján keresztül.
Ehhez szükséges néhány alapfogalmat tisztázni. Így a dolgozat az ellenzék, azon belül is a radikális jobboldali ellenzék, majd a kormányzatra gyakorolt hatás bemutatásával veszi kezdetét. Ehhez a politikatudományi szakirodalom megállapításinak ismertetésén és szintetizálásán túl formális modelleket hív segítségül. A kormányzatra gyakorolt hatás megértéséhez szükséges röviden áttekinteni a kormányzati döntéshozatal folyamatát, majd a hatásgyakorlás ismeretelméleti dilemmáit.
A dolgozat kevert módszert alkalmaz: a Jobbik törvényjavaslatainak sorsát röviden összegző fejezetet a parlamenti felszólalások és a törvényalkotás napirendjének vizsgálata követi, mely több hipotézis kapcsán ellentmondásos eredményekre vezet. Ezek értelmezését és kontextusba helyezését teszi lehetővé a három esettanulmány, melyek a Jobbik hatását tárják fel közbiztonság, a bevándorlás és a devizahitelek kapcsán hozott törvények terén. Hat hipotézis és két alhipotézis az ellenzék hatásának legfontosabb magyarázatait vizsgálja meg. A disszertáció új tudományos megállapításai értelmében:
• Az ellenzéki pártok napirendjének döntő hatással van arra, milyen hatást gyakorolnak a kormányzatra.
• Kitartóan napirendre tűzve, és ott tartva egy ügyet még a nyomasztó fölényben lévő kormánypárt(ok)kal szemben is sikert lehet elérni
• A parlamenten keresztüli hatásgyakorlás szerepe mellékes.
• A vétópont feletti ellenőrzés (azaz a Fidesz-KDNP minősített többségének elvesztése) vagy nem befolyásolta, vagy kifejezetten rontotta a Jobbik hatásgyakorlási képességét.
• Azokban az esetekben, amikor a napirendet kell befolyásolni, a bizottsági elnöki tisztségek hatékonyan felhasználhatóak az ellenzék számára. Ezzel szemben a törvényhozó szerv működésének befolyásolására kevés lehetőségük van, ott a bizottságok kormánypárti többsége bír meghatározó szereppel.

Sem az ellenzék aktuális támogatottsága, sem a támogatottságának változása nem befolyásolja a hatásgyakorlásának erősségét.
• Megfigyelhető az ellenzék támogatottsága potenciális növekedésének hatása: amennyiben erre komoly kilátás van, a kormánypártok megpróbálják annak elejét venni, és fokozzák alkalmazkodásukat az ellenzéki kezdeményezésekhez.
• A politikai intézmények jelentette erőforrások sem változtattak érdemben a Jobbik törvényalkotásra gyakorolt hatásának módján.
• Amennyiben a konkrét ügy kapcsán az ellenzéki párt ügybirtokos, akkor az ellenzék hatásgyakorlásának erejét fokozza a közvélemény fokozottabb érdeklődése.
• A kormánypártok mozgástere főleg a kisebb napirendi jelenléttel rendelkező ügyek kapcsán szélesebb.
• A kormánypártok nem törekszenek feltétlenül a konszenzusra, az ellenzék „megbékítésére”.
• Sok esetben a választók minél szélesebb rétegeinek megnyerésére sem törekednek a kormánypártok: biztosabbnak vélt helyzetükben elegendőnek tarthatják saját szavazótáboruk kielégítését.
• A kormánypártok gondolkodása sokkal jövőorientáltabb előzetes várakozásainknál.