Doktori értekezésemben arra keresek választ, hogy a II. világháború óta tapasztalt gyökeresen különböző termelési viszonyok ellenére miért nem történt érdemi változás Magyarország globális strukturális pozíciójában.
1. Elméleti hozzájárulás és annak konklúziói: A függő fejlődés elméletében megjelenő globális struktúrákat a világrendszer-megközelítés és a regulációs iskola integrált keretén keresztül értelmezem. Ez az elméleti keret biztosítja a helyi intézményi viszonyok és közpolitikák, a globális szabályozási szempontok, valamint a hierarchizált nemzetközi munkamegosztás technológia-orientált szempontrendszerének összekapcsolását. Az elméleti újítás egy ország integrációját a világgazdaságba egy aszimmetrikus interakción keresztül létrejövő viszonyrendszerként értelmezi. Értekezésemben a mellett érveltem, hogy a kelet-közép-európai országok félperifériás jellege a helyi szocialista vagy tőkés rendszer intézményes szerkezete mellett a másik olyan tényező volt, amely meghatározta a világrendszerbe történő beágyazás módját a fejlett technológiához való hozzáférés útjain és annak finanszírozásán keresztül. Ezen módok meglehetősen sokat változtak az időben részben a globális felhalmozási rezsimek alakulásán, részben a belső intézményi folyamatokon keresztül. A változásoknak pedig az eredménye az volt, hogy Magyarországnak sikerült fenntartani a strukturális stabilitását.
2. Kelet-Közép-Európa és a szocialista rendszer a globális történeti világrendszerben: A strukturalista irodalom ritkán foglalkozik a kelet-közép-európai régióval, és akkor is vagy külön-külön koncentrál a rendszerváltás előtti és utáni időszakra, vagy magára a rendszerváltás átmeneti formáira összpontosít. Ennyiben dolgozatom átfogó íve fontos ponton egészíti ki az irodalmat. A kontinuitás megteremtését az elméleti megközelítésem is biztosította: dolgozatomban ugyanis a mellett érvelek, hogy a szocializmus a tőkés világrendszer része volt. Ezen állítás a nyolcvanas években ugyan korlátozottan megjelent az irodalomban, azonban ennek kifejtésére a szocializmus bukása miatt már nem vállalkoztak a kutatók.
3. Fordizmus és strukturális ekvivalensei: A regulációs iskola irodalmának megfelelően fordista(-keynesiánus) rezsimnek neveztem az 1929-es válságot követően meginduló, a II. világháborút követően pedig csúcsára jutó időszakot, amely a hatvanas évek végére, hetvenes évek elejére válságba jutott. A félperifériás tapasztalatok figyelembevételével a fordizmus fogalmát újraértelmezem. Az Antonio Gramsci elméletére épülő regulációs iskola fordizmus fogalma a centrumországok tapasztalatait sűrítette magába. Bár Lipietz (1987) a mellett érvelt, hogy a fordista rezsim expanzívan elkezdett globálissá válni, azonban gondolatmenetében megőrzi a centrumországok fogalmi rendszerét, és azt alkalmazza a félperifériára. Ennek következtében a következtetése az lesz, hogy a félperiféria csak hiányosan tudta bevezetni a fordizmust. Ezzel szemben az elméleti keretemben a tőkés világrendszer az elemzési egység, erre absztrahálom a fordizmus fogalmát, majd alkalmazom azt annak strukturálisan ekvivalens változataira, így a szocializmusra.
4. A neoliberalizmus és az európai értékláncok létrejötte: A szakirodalom alapján posztfordista(-neoliberális) rezsimnek neveztem a hetvenes–nyolcvanas években kibomló, de teljességében a kilencvenes évek elejére létrejött időszakot, amely a 2008-as válsággal kimerülésnek indult. A posztfordista-neoliberális felhalmozási rezsim kelet-közép-európai alkalmazásánál azonban más kihívások vannak, mint a fordizmusnál. A korszakot ugyanis a kilencvenes évek liberalizációját követően gyakran egységesen globálisnak értelmezi a szakirodalom, ez a „globalizáció” időszaka. Ezért szemben a fordizmus leszűkítő értelmezésével, itt a strukturálisan különböző rendszerek eltérő szabályozásaira egységesen használták ugyanazt a kifejezést. A posztfordista-neoliberális felhalmozási rezsim globálisan elsődleges szerepet töltött be a termelési tevékenységek fragmentálása és azok értékláncokba szervezése folyamatában. A szakirodalom többnyire külön tárgyalja az iparági és a vállalati értékláncok kérdését. Dolgozatomban azonban arra jutok, hogy félperifériás szempontból fontos egy egységes keretben tárgyalni a két kérdést. Magyarországon például a globális értéklánc minden szintje jelen van, többségében azonban mindegyik szinten külföldi vállalatok leányvállalatairól van szó. Mind a globális értéklánc szintje, mind a vállalat tulajdonlása hatással van a helyi vállalat értékelsajátítására.
5. A globális járműipari szakosodás korlátos lehetőségei: A magyarországi járműipari elemzést átkeretezem azzal, hogy az ágazatra mint a globális fordizmus fő iparágára tekintek. Állításom szerint a kelet-közép-európai rendszerváltásokkal létrejött iparági relokációk nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy az európai értékláncok létrejöjjenek. Mivel azonban mind a relokáció, mind az európai értékláncok létrejötte már egy válságban lévő iparág profitabilitásnövelő lépései voltak, ezért ezen iparágból kihozható nemzeti siker csak korlátos tudott maradni. A rendszerváltást követő reintegrációval újratermelődő függő fejlődést az elektromos autók és akkumulátorok helyi gyártása sem változtatja meg. Ezt a vernoni termékéletciklus-modell félperifériára és kéttermékre módosított modelljével magyarázom. A fenti relokációs elméleti tapasztalatokat és az ebből kirajzolódó függő fejlődés állításait az iparszociológusok empirikus tapasztalataival is alátámasztom.
Összességében Magyarország félperifériás helyzetében a sokáig egyre nyitottabbá és globalizáltabbá váló világgazdaságba való beágyazódásból – ami a belső intézmények tőkés átalakulásával és a külgazdasági liberalizációval járt együtt – nem következett automatikusan a felzárkózás a centrum országokhoz. Így hiába tapasztalt az ország 1945 óta két teljesen különböző társadalmi és gazdasági berendezkedést, az eltérések ellenére a strukturális pozíció a nemzetközi munkamegosztásban változatlan maradt. A dolgozat e folyamat megértéséhez kívánt hozzájárulni elemzéseivel.